Elnézést a nagyképűségért, de a helyzet az, hogy elég sok kövületlelőhelyen jártam az évek során. Láttam jópofaságból a kutyaól mellé támasztott ősbölénycsontot, szedegettem tenyérnyi fésűskagylókat a vasúti sínek közül Rákoson. Ősmaradványokat általában világvégi helyeken lévő, elfeledett kőbányákban, ma is működő kőfejtőkben, homokbányákban, folyópartokon, folyókotrásokban talál az ember. Szóval sokféle helyen, csak nem ilyenen, mint ez:
Nem, nem a háttérben emelkedő Római Szőlőhegy leszakadásai (nincs neki) rejtik az őslényeket és nem is az út menti mezőn az Úny-patak mossa napvilágra. A lelőhely maga a Budapest-Tokod viszonylatban közlekedő 801-es megállója.
Méghozzá nem is akármilyen.
A Főzy-Szente féle Kárpát-Pannon térség kövületeit taglaló monográfia ugyan már lényegében megszűntként említi a helyet (szerencsére ez azért nem teljesen igaz) ugyanakkor szerintük a buszmegálló “Kárpát Medence legjelentősebb eocén korall lelőhelye”.
Egy buszmegálló. Értik. Egy sima, helyi járat. Emberek jönnek, mennek várakoznak, cigiznek, felszállnak. És általában gőzük sincs arról, hogy egy komplett, 40-50 millió éves korallpadon álldogálnak.
Már régen elhatároztam, hogy egyszer elkirándulok az őslénytani berkekben csak ” sárisápi buszmegállóként” emlegetett lelőhelyre. (Amúgy a buszmegálló konkrétan Tokod határában van.)
Mivel már sokszor lyukra futottam (egyszer írok egy bejegyzést a leghíresebb ősmaradvány -nem- lelőhelyekről) , az indulás előtt a google maps streetview-jén vagy tízszer megnéztem a helyet. Semmi kövületlelőhelyre utaló sziklafal, eróziós csatorna. Egyszerűen semmi. Csak a buszmegálló, meg valami bozót mögötte, azon túl pedig nyírt gyep és hétvégi házak. Mindegy, az Úny patak völgye szép, legfeljebb cangázunk egyet az őszi időben.
Dorogról fél óra alatt ott voltunk kerékpárral. A helyszínre érve sem lettem elsőre okosabb. A megállóban éppen néhány ember várakozott. Cigiztek. Az egész komikusságát csak úgy fokozhattam volna ha kezemben geológuskalapáccsal, vérkomoly arccal eléjük állok és megkérdezem, hogy “elnézést, nem tudják, hogy hol lehet itt eocénkori korallokat találni?”
Helyette egy darabig a domboldalban ténferegtem, hátha a bozótban ott találok egy sziklafalat, bontást, ahol a kőzetből ott meredeznek azok a fene korallok.
De semmi, csak sűrű bozót és vastag, erdei humusz. Jó tíz perc botladozás után visszamentem a buszmegállóba, elvégre ténferegni ott is lehet és a bozót sem tép meg.
Még a bicajról láttam valami kapirgászásfélét a megállóban az vízelvezető fölött. Éppencsak annyi, mintha egy pockot szimatoló blöki kapart volna bele az árokfalba. Kissé unottan belekotortam én is, majd rögtön leesett az állam. Szinte azonnal egy kis, megkövesedett pecsétkorall pottyant a kezembe. Íme.
Hát kérem, tényleg a buszmegálló mögött, a vízelvezető árok fölötti egy-két (lentebb három-négy) méter vastag homokos-agyagos-márgás réteg a lelőhely. Olyan húsz-harminc méter hosszan bukkan felszínre a korallos réteg. Bár lehet, hogy lejjebb is akad korallból, ám oda már házak épültek.
Szente-Főzynek igaza volt, a lelőhely olyan értelemben megsemmisült, hogy a hegyről lemosódott humuszos lösz befedte az eocén tengeri feltárást, azonban csak néhány centinyi réteg rakódott le.
Azaz, alig kellett egy kicsit megkotorni a partoldal felszínét és máris a negyven millió éves márgás agyaghoz jutottam, benne a korallokkal. És semmi túlzás sem volt a derék szerzőpáros (amúgy meg remek) könyvében. A lelőhely valóban rendkívül gazdag.
Sőt, valamivel lentebb még kotorászni sem kell, ott már közvetlenül a felszínen hevernek a korallok. Ilyent csak a trópusokon lát az ember. Kiderült, hogy ami a bicajról csak erdei giz-gaznak, ágacskáknak, buszmegállóból eldobott csikknek tűnt a partoldalon, azok valójában megkövesedett korall-darabkák. Néhol gyakorlatilag elborítják a buszmegálló oldalát szarvas és legyezőkorall-darabok. (Bár a kép kicsit életlen lett, a fene tudja, hogy miért, a lényeg, hogy az a sok világosbarna színű kis mütty-mütty, izé, valami, szóval az mind korall.)
A szakkönyv szerint akár tízcentis, egybefüggő, megkövesedett korall is előkerülhet, ilyennel nem sikerült találkoznom. Azonban a lelőhely gazdagsága így is elbűvölő . A pecsét és agancskorallok mellett nummulitesek kerültek elő, pár tornyoscsiga és egy nagyobbacska osztriga héja.
Egy óra alatt egy kis doboznyival gyűjtöttem. Íme a zsákmány, immáron, valamelyest megtisztogatva:
Jobb felső sarokban a pecsétkorallok, alsó sarok: agancskorall-darabok, tornyoscsigák, bal sarok: nummulitesek és felette egy-két nagyobb korallféle-darabja.
Ennél természetesen jóval többet, gyakorlatilag mázsákat lehet(ne) összegyűjteni a helyen megkövesedett korallokból, azonban fontos, hogy az ember mindig, minden fajból csak egy-két darabot vigyen haza, hagyjon másnak is, ne hordja el a hegyet. Abban is biztos vagyok, hogy más kagyló csiga, netán nagyobb élőlény maradványa is előkerülhet a lelőhelyről. Valamikor majd visszamegyek még oda szétnézni.
Lelécelőben egy helyi jóember megszólít, hogy mit kapirgálok ott a buszmegállóban. Merthogy ő már máskor, másokat is látott ott kapálni. Megmutatok neki egy-két agyagos koralldarabot.
“És ez értékes? ” kérdezi megnyúlt arccal az agyagos koralldarabkákat nézve. Eddig azt hitte, hogy a jónép római kincseket keres itt, merthogy a hegy neve Római Szőlőhegy.”Nem”- mondom, mire a helyi kissé gyanakodva megkérdezi, hogy honnan jöttem.
Kiderül az ábrázata, mikor megtudja, hogy pesti vagyok. Nagyot bólint. Összeállt benne a kép. A nagyvárosi futóbolondtól kitellik, hogy leutazzon Tokodra és félórán át néhány értéktelen, agyagos-márgás kavicsért túrja a megálló mögötti agyagot.
És tényleg.
hetvegitermeszetblog.wordpress.com 