Már a harmadik tehervonat süvít el a fülem mellett a szűk katlanban. Az egyik jó tíz perce meg is állt, beszorítva egy kőfal mellé. A falhoz tapadok, mint egy gekkó, a szitáló esőben nyugalmat erőltetek magamra és várok. Meg sem moccanok, hogy még véletlenül sem kerüljek a kerekek közelébe. Még akkor sem, ha a várakozás közben vagy egy féltucat kagylót látok innen-onnan kikandikálni a falból. Végül nagy nyekkenéssel elindult a vonat, lassan begördül a rákosi állomásra én pedig tovább osonhatok a meredek vasúti bevágás fala tövében.
Ha nem közvetlenül egy tehervonatok által járt sínpár mellett lenne a lelőhely, úgy iskolásgyerekeket lehetne ide hozni, hogy közvetlen közelről lássák az egykori tengeri élet hihetetlen gazdagságát. Nem túlzás: a rákosi vasúti bevágás a Kárpát Medence talán leggazdagabb felszíni, tengeri múzeuma.
A XIX. század második felében a Hatvan felé akkor kiépített vasútvonal miatt vágták át több, pár száz méteres mesterséges katlannal az alsórákosi mészköves dombot.
A fővárosi feltárás szinte azonnal a hazai paleontológusok szeme elé került: 1873-ban már Európa egyik kiemelkedő lelőhelyek között említették, az 1990-as évek elejére pedig már több száz fajt felsoroló részletes faunalistát közöltek az addigra egyértelműen középső miocén, bádeni korú 15 millió év körüli lelőhelyről.
A rákosi bevágás lajtamészköve része annak a miocén rétegnek, ami a főváros délkeleti részén indul – például az Örs vezér tér alatt is ilyen mészkő található, állítólag még a rákosi lelőhellyel vetekedően szép kövületekkel – majd Fót mellett bukkan a felszínre a Somló hegyen – majd Börzsönyben, Kismaros, Zebegény körül kerül nagyobb mennyiségben a látogató szeme elé.
A rákosi lelőhely különlegessége – nomen est omen – a kiemelkedő rákfaunája. Míg másutt szorványosan, esetlegesen kerül elő egy-egy rákpáncél, vagy olló addig kis hazánkban egyedül Rákoson lehet rendszeresen, nagyobb mennyiségben megkövült decapodákra lelni. A magyarázat az, hogy az egykori őstenger parti részén járunk, néhány méteres vagy éppen térdig érő, víz lepte el a tájat.
Nem véletlen, hogy néhány kilométerrel odébb a Kőbányai Óhegy már a parti agyagot rejti. Jelesül, amikor ott még bányák üzemeltek, több őselefánt maradványa is előkerült.
Szemerkélő esőben indulok útra. Nem gyűjteni akarok, hanem fotózni. Bár tudom, hogy a lelőhely mindig megajándékoz egy-egy a bevágás falából kimállott szép darabbal. A Tárna utca felől a vasúti hídon át érkezve nem túl festői a látvány. Pontosabban egyáltalán nem az.
A középső sínpár bevágása maga a lelőhely. A tengeri rétegek ugyanis ferdén kerülnek a felszínre, így a szélső területen még bőven a termőtalaj alatt vannak. A sín mellett, a murván baktatva lehet bejutni magába a katlanba. Szerencsére a sínek mellett egy bő három-négy méteres terület van, ahol a kövületvadász biztonságban matathat. Azonban mindig figyelni kell erre:
A fal természetesen védett feltárás, így azt bontogatni szigorúan tilos! Amúgy meg felesleges is. Az erózió folyamatosan mossa ki a falból a kövületeket, azok lepottyannak, közvetlenül a lábunk elé, vagy a sínek kövei közé. De láttam már olyant is, hogy az egyik fal melletti bokor ágain, mint madárfészek volt egy tenyérnyi óriáskagyló-kövület.
A bevágás eleje a klasszikus, keményebb lajtamészkő. Pontosabban némi mészkő a millió és millió tengeri kagyló kövülete között. 
Ezen a területen a kisebb kagylóknak inkább a kőbele marad meg, egyedül a nagyobb, tenyérnyi óriáspectenek (fésűskagylók) amelyeknek a váza is megmarad. A kép jobb oldalán látható is egy jókora, a falból kinyúló teknő. Teljesen ép kövületet találni nem túl könnyű, mivel a porló mészkővel együtt törik a nagy kagylóhéj is. Szép darabot jobbára úgy szerez az ember, ha olyan, nagyobb követ talál a sínek mellett, amiben még benne maradt a teljes teknő. Ezután odahaza kalapács, véső elő, szerencsére a rákosi mészkő igen könnyen lefejthető a kagylókról.
Kicsit törött, enyhén sérült kagylók ellenben jobbra-balra is hevernek, főleg a sínek szélén.
Hopp, de ott egy teljesen ép alsó héj is!
Gondosan a fal széléhez rakom, hogy az eső ne verje szét a héjat és másvalaki is megtalálhassa.
Érdekes mód csigákból meglehetősen kevés akad Rákoson. Néha előkerül a kúpcsiga kőbele. Most is találok egy egészen jópofa darabot. Fotó, aztán megy szépen vissza a helyére.
A másik gyakori és látványos lelet a nem ritkán tenyérnyi Glycimerisek kőbele. Most is látok egy párat. (Igaz, ez a kép a bevágás felső, Örs Vezér tér felé eső részén készült, de most a dramaturgia kedviért csalok kicsit.)
Bár mindezt a fotóznivalót egy negyed óra alatt találtam, mégis még jócskán elidőzök a mészköves rétegnél. Innen kerül ugyanis elő a legtöbb rákkövület.
Egész rákra természetesen nem lehet számítani. Aki sokat búvárkodik a tengerben az tudja, hogy a rákok haláluk után pillanatok alatt alkotóelemeire esnek szét a vízben. És még Rákoson sem túl gyakori lelet a rák: 2-3 kirándulásra esik egy-egy értékelhető kövület. Most is egy húsz percig vizslatom a fal tövét, amikor az egyik kőrakás mellett valamit észreveszek.
A szégyenlős rák (Calappa Heberti) ollódarabja. Ez a legyakoribb rákfajta Rákoson. A ma az Indiai Óceánban élő Calappák sajátossága a jókora, vaskos olló, amivel veszély esetén teljesen el tudják takarni az érzékeny szájszervüket. Na, ollófotó pipa, mehetünk tovább!
A bevágás felső része már inkább homok. Ez a miocén, jókora kagylóiról elnevezett úgynevezett “nagypectenes” homok egyik legszebb, megmaradt feltárása.
A lazább homokból az eső játszi könnyedséggel faragja ki a kövületeket, amelyek szerencsére a fal tövében lévő puhább fűágyra esnek. (De itt fordult elő, hogy az egyik sín melletti fácska ágai fogtak fel egy jókora kagylókövületet). Itt már tényleg mindenütt szép kagyló darabok kerülnek: bár a homokból előkerülő maradványok jellemzően igen törékenyek, azonban itt valamiért a homok jobban tartja meg a kagylókat, ráadásul csodás állapotban, mintha csak most szedné fel az ember a tenger partján. A sokféle kagyló között Hamarjában találok is egy szép osztrigát. A széle kicsit letöredeztek, de alul látszik, hogy milyen finom, szép csipkézett volt valaha.
A héjon jól látható az egykori csőféreg járata is. Ezt is a fal tövébe teszem, találja meg valaki más is 🙂 Bár eszem ágában sincs gyűjtögetni, a lelőhely végül mégsem enged el ajándék nélkül. Íme.
Hatalmas, teljesen ép kagylóhéj a homokkőben. Szép lelet ugye? Egy frászt.
A szíves figyelmüket a kagylóhéj alatti kis fehér izére hívnám fel. Az bizony jól láthatóan egy szégyenlősrák ollórészlete. Nem sokkal odébb egy másik homokkődarab is előkerül, némi rákpáncél darabokkal az oldalában. Azt is hazaviszem: odahaza egy nagyon szép remeterák (Petrochirus) ollója kerül elő belőle.
Hosszan lehetne még részletezni, hogy hol mi van a lelőhelyen, de már nagyon esik, indulok haza. Fedezze fel szépen mindenki magának. Azonban még egyszer: ne felejtse el, hogy ez MÁV üzemi terület, bármikor jöhet vonat!
Kedvcsinálónak még a gyűjteményem egy-két, innen származó darabját mutatnám meg. Ez a lajtamészköves falból kigurult, legszebb kagylóm. Amúgy a badeni miocén legjellegzetesebb faja, dallamos nevén: Flabellipecten Leythajanus.
És néhány rák a bevágásból:
Megjegyzendő: a legalsó ollódarabot és a középső, töredékes ollót találtam a mostani kiránduláson. Pedig esküszöm, tényleg csak fotózni indultam.
P.S. idetartozik: nemrégiben egy ismerősöm szóvá tette, hogy ilyenkor miért visz haza az ember egy-két darabot? Merthogy az nem természetrombolás? A rövid válasz: nem. A felszínre kerülő kövületek ritka kivételektől eltekintve viszonylag rövid idő alatt megsemmisülnek. Eső, nap, szél porlasztja. Ha otthagyjuk, akkor egészen biztosan az enyészeté lesz. Ilyen értelemben, ha valaki egy-egy szebb darabot hazavisz – hangsúlyozom: egy-egy darabot! – az inkább leletmentés. Különösen, hogy ha tudományos szempontból érdekesnek tűnő leletet talál és értesíti a múzeumot, kutatókat erről.
Természetesen a “kövületbányászat” azaz természetes, vagy védett feltárások rombolása, szétkalapálása az valóban súlyos prosztóság. Pláne, hogy a legtöbb esetben erre semmi szükség, az erózió ugyanis helyettünk is feltárja a leleteket.
hetvegitermeszetblog.wordpress.com 