Néha komolyan az az érzésem, hogy a nemzeti parkok igyekeznek elvenni a kedvét a látogatóknak a pusztától.
A pusztai tanösvények hosszát olyan kurtára fogják, amennyire csak lehet és igen gyakran olyan helyre teszik, ahol – szó szerint – a madár se jár.
Ennek az egyik díszpéldája a kígyósi puszta tanösvénye. Az öt kilométeren tekergő tanösvény zömét gondosan a puszta nyugati részén lévő nagyerdőbe rejtették el, ahol az aljnövényzeten kívül garantáltan semmit sem láthat az érdeklődő.
Értem én, hogyne érteném. A puszta a legértékesebb, legsokrétűbb ám a legsérülékenyebb élőhely is egyen. A hazai, néhány száz hektáros “kis” puszták pedig nem bírnak el jókora kirándulócsoportokat, zsivajgó gyerekhadat. Másrészről a többséget felesleges is lenne a pusztába vinni: a nagy teljesítményű távcső nélkül érkező laikusoknak még a leggazdagabb gyep is csak egy se vége-se hossza földtenger, ahol néha, a látóhatár szélén mintha felderengene valami madárszerű.
A kígyósi tanösvény első két kilométerét ennek megfelelően végigunatkozom. Csak egy őz ugrott meg mellettem a bozótban. A tanösvény végül egy kis mezőre kanyarodott ki. Itt – a máskülönben remekül megépített – kilátótoronyból egy kicsit ki lehet látni az igazi értéket képviselő, fokozottan védett, mocsaras nagy gyöpre.
Késő ősz van. A gyöp most üres, a mocsári madarak zöme már hetek óta elmehetett innen táplálékban gazdagabb területre vagy délre. Jobbára csak az áttelelő ragadozók vannak – mindenhonnét az egerészölyv jajgatását hozza a szél – akik a mindenütt jelen lévő lyukakból ítélve a puszta óriásinak tűnő rágcsáló állományát gyérítgetik.
Illetve nem csak ők. Messzi, vagy fél kilométerre egy rókát veszek észre a ridegmarhák között bóklászni. Hirtelen megáll, majd nagyot ugrik. Pockászik. Egy szarka követi a róka minden lépését.
Sajnos nem lehetett közelebbre belopni őket. A szarka láthatóan végig a róka nyakában volt, hogy minél többet elcsíphessen a ravaszdi zsákmányából, de közben tartotta a távolságot is, hogy nehogy ő legyen a zsákmány.
Jó száz méterre, egy kis bozót szélén fiatal, éppen a rőtvörös nyári szőrzetét vedlő őzbak legelészik.
A magaslest elhagyva elvileg a tanösvény visszafordul a teljesen üres erdőbe. Szerencsére azonban az ösvényt nem igazán tartják karban, benőtte a növény, így hamar elveszítem az utat.
Ahogy az életben oly sokszor megesik, az ember előbb eltéved, hogy megtalálja a helyes utat. Így volt ez most velem is. A tanösvényt akaratlanul elhagyva egy kocsinyomot követve délnek fordultam.
Az puszta mellett kisebb, átvilágított erdőfoltok vannak. Na, erre se járt gombász! Amerre csak megyek, a lombok alatt óriási, extra-gigaméretű pizzakorongra emlékeztető őzlábgombák vannak.
Később persze rájövök, hogy miért olyan sok a gomba és miért olyan kevés a gombász: a környék vízben tocsog. És én is.
Szentségelek, mászok, cuppogok, próbálok kikeveredni a vizes gyepből. Hej, tavasszal itt mennyi madár lehet! Most azonban csak a zoknim megy teli vízzel. Hetek óta alig esett, hát honnan ez a rengeteg víz a pusztában?
Hát onnan, hogy az egykori folyómederben járok.
Itt az ideje szólni a terület domborzatáról. A 753 hektáros terület -a Körös-Maros Np legnagyobb, összefüggő gyepe – rendkívül változatos. Van benne erdő, mocsaras-szikes mező- ahol éppen csurig vizes zokniban álldogálok – és száraz hátságok.
A területet leginkább az évezredekkel ezelőtt errefelé kalandozó ős-Maros alakította. Az egykori folyómedrek ugyan mára betemetődtek, ám a nyomaik láthatóak, a kis mélyedéseikben ma is meggyűlik a víz és különösen tavasszal óriási madárvilág tenyészik rajta.
A vizes “laposok” – ahogy mifelénk a népnyelven hívják az ilyen mocsaras, művelhetetlen területet – mellett száraz magaslatok találhatóak. Az egykori folyópart szél és eső koptatta maradványai ezek. Persze, a magaslat költői túlzás: ma már csak néhány centiméter a szintkülönbség a folyómedertől. Ám a növényzet ma is megmutatja, hogy hol áramlott a víz és hol voltak az egykori áradásokat is szárazon átvészelő magaslatok.
A mozaikos területen itt-ott vetést is látni, míg, főképpen délen, “Julipuszta” felé (így nevezik, tényleg!) inkább a legeltetés az állandó. Mint a többi alföldi védett gyepen általában, itt is így biztosítják a szikes pusztát kedvelő madárfajok számára az alacsony növényzetet.
Julipusztán fotóztam ezt a képet. Nem olyan mint egy népi szőttes?
A tehénkék mögött mindenütt seregélyek rajzanak és a tehenek által felvert rovarokat szedegetik.
Mindenfelé ragadozó egerészölyvet hallani, ám lefotózni nem hagyják magukat a bitangok. Később látok egy ritka kékes rétihéját is, készül is róla fotó, ám az is csak gyalázatosan messziről, olyan életlen és pici, hogy ide sem merem tenni, úgyhogy mindenki szépen higgye csak el nekem, hogy mit láttam.
Közben találtam egy mezőgazdasági földutat ami a tanösvénnyel ellentétben szépen keresztülszeli a mocsaras nagy gyöpöt. A földútról (hatvanszoros nagyítású gépemmel) kényelmesen belátni a gyepet. Madár, sajnos alig akad mutatóba.
A puszta szárazulatait, mint erek, behálózzák a pockok járatai és ösvényei.
Vannak nagyobb kotorékok is, ezek valószínűleg a meglehetősen ritka, ám itt előforduló molnárgörény járatai.
Ahogy pockokat próbálok fotózni (nem sikerült, egy árva kis rágcsáló sem bújt elő a kedvemért) az egyik száraz magaslaton cserépdarabokat veszek észre. Gyakorlatilag a kígyósi pusztaság kellős közepén vagyok, minden lakott területtől öt-hat kilométerre.
Kicsit amatőr régészkedek és bejárom a területet. A gyep magaslatán jó ötven méteren húzódik az a terület, ahol a kis cserépdarabok hevernek. A cserepek zömét persze apróra törte az eke és az eső. Azonban így is találok egy-két nagyobb, festett kerámia darabot is.
Igen, nem kétséges, hogy az egykori Maros partján állott egykori, valószínűleg rézkori-bronzkori település romjain járok.
Az újkőkör-rézkor-bronzkor embere jellegzetesen ilyen folyó parti kiemelkedésekre építkezett, ahová nem jutott el a tavasz ár, ugyanakkor ahonnan könnyen ki tudott menni halászni.
Mivel a cserepek láthatóan korongon készültek, így nem újkőkoriak. A Maros viszont így is évezredekkel ezelőtt folyt itt, így adódik a következtetés, hogy rézkori-bronzkori település nyomaira bukkanhattam. (Az edények festése rézkorira emlékeztet, legalábbis a gyomaendrődi múzeumban láttam hasonló kerámiákat.)
A földúton lassan visszaérek Kígyósra. Az 5 kilométeres tanösvény helyett jó tíz kilométert mentem.
Aki tényleg szeretne életet látni a pusztában az hanyagolja a tanösvényt. A leghelyesebb, ha rögtön, Kígyósra beérkezve, bal kézről a templommal szemben, a Bolt Büfé mellett induló kis földúton megy be. Igaz, a földút mellett tábla figyelmeztet:
Azonban úgy gondolom, hogy ahol naponta autók mennek el a földúton (hárommal is találkoztam plusz egy traktor) ott a kerékpáros madarász nem kell, hogy gondot okozzon. Viszont nem is szabad letérni az útról, mert az már a szigorúan védett gyep!
Elégedett vagyok. Ha a remélt darvakkal, pólingokkal már nem is találkoztam, ám így is egy sokrétű izgalmas területen jártam, ráadásul a Nemzeti Park honlapja szerint a puszta többi része teljesen szabadon bejárható. Tavasszal, ha szerét ejtem, mindenképpen visszajövök ide!
hetvegitermeszetblog.wordpress.com 